Kettő

Hejhó!:)

Itt is vagyok a második fejezettel! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

Komizzatok, pipáljatok, vagy iratkozzatok fel, nem harapok!:D

u.i.: Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett három komit, a három feliratkozót plusz a pipákat! Feldobtátok a napom!:) #luvyaguys♥

Jó olvasást!♥

Lots of love,

Panna*

szeptember 3., kedd

Kezdődik.

Az ébresztőórám felháborítóan korán kezdett őrült csörömpölésbe. Párnába fúrt fejjel nyöszörögtem, miközben kezemmel igyekeztem elhallgattatni az álomgyilkos készüléket. Bosszantó módon sehogy sem találtam meg a szundi gombot, így egyszerűen lesöpörtem az asztalról a vekkert, ami hatalmas csattanással landolt a parkettán. Durva megoldás, de legalább megszűnt a zaj.

Ezek után kibattyogtam a konyhába a reggeli energiaadó tejeskávémért, amit a csempének dőlve fogyasztottam el.

Mivel elhatároztam, hogy az idei évben jobban odateszem magam, mint tavaly, mindenre igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni. A balerinakontyom elkészítésével húsz percig vesződtem, hogy minden apró hajszálam tökéletesen álljon. Időigényes meló, de ilyen maximalistának, mint én, totál megéri.

Ezt követően következhetett a smink. Nem akartam levakolni az arcom, épp csak annyi sminket tettem fel, ami szolid és szép, plusz én is megnyugszom, hogy nem is vagyok annyira csúnya. Sajnos bármennyire minimális is a sminked, sok idő elmegy az apró simításokkal. Én is így jártam, ezért a ruhámra mindössze három percem maradt. Fenébe!

Idegbetegen téptem föl a szekrényajtóm és tüzetesen megszemléltem az összes benne lévő holmit. Az agyam gőzerővel kattogott, hogy meglelje a megfelelő öltözéket, de az idő nagyon ellenünk dolgozott.

- Gondolkodj máár! - toporogtam kétségbeesetten. Abban a pillanatban a tekintetem megakadt a fehér, Minnie egeres pólómon. Meg is van a tökéletes kiindulópont! Innentől számolva alig tíz másodpercre volt szükségem és máris összehoztam egy tuti kis szettet. A fent említett póló halványbarna nadrággal és hasonló színű baseball dzsekivel.

- Egy kibaszott zseni vagyok! - vigyorogtam a tükörképemre, aztán, amikor megláttam, mennyi az idő, kirohantam a szobából, felkaptam a rózsaszín tornacipőm és igyekeztem nem elkésni.

A buszmegállóban Dóri ácsorgott türelmetlenül és felettébb idegesen várakozva .

- Bocsiii! - kezdtem a mentegetőzést, amikor a húsz méteres körzetébe kerültem.

- No para, de szedd a virgácsaidat, mielőtt elkésünk! - toporgott.

Szerencsénkre jött egy busz, ami ugyan fullon volt, de legalább nem késtünk el.

Csengetésre estünk be a terembe Atissal és Marcival. Így négyen összevigyorogtunk, amolyan "Ti is most? Mi is most. Megúsztuk a késést, hell yeah!" módon. Sokatmondó mosoly, a diákoknak volt idejük kifejleszteni az évek alatt.

Gyorsan a helyünkre spuriztunk, majd előszedtük a tolltartónkat és angyali mosollyal köszöntöttük a belépő rajztanárt.

- Jó reggelt! A nevem Tölgyessy Gerda! Mivel ez az első rajzóránk, szeretném, ha mondanátok magatokról pár szót!

A mi padsorunkból indultunk, ahol Barbi és Zsófi mesélt a vásárlási szenvedélyükről, na meg azt is hozzátették, hogy amúgy festeni is szoktak. Utánuk Dóri jött, aki formáját hozva csak beszélt, beszélt, beszélt és beszélt.

- Rendben, köszönjük! - szakította félbe Tölgyessy tanárnő szószátyár barátnőmet, majd felém fordulva várta az én "produkciómat".

- Hát, öhm... Kovács Panna vagyok, van két testvérem. Szabadidőmben sokat olvasok, esetleg zenét hallgatok. Néha szoktam rajzolni is.

- És miket szoktál rajzolni? - érdeklődött a tanár.

- Hát, főleg rajzfilmfigurákat meg kitalált dolgokat, de néha csinálok portrékat is.

- Érdekes. Jövőhétre behozhatnád a rajzaidat. - jegyezte meg Tölgyessy.

- Oké. - mormogtam beleegyezően, de már akkor tudtam, hogy úgysem fogom elhozni őket.

A bemutatkozósdi után a tanárnő beszélt a követelményeiről és hasonló egyhangú dolgokról, úgyhogy amíg hallgattuk, megittuk a dobozos tejeskávénkat és igyekeztünk nem elaludni.

Szünetben siettünk a vécére, ugyanis a fél literes kávénk nem akart többé bennünk maradni. Már ha értitek, mire gondolok.

Úgy téptük fel a vécéajtót, mint két őrült és már kezdtünk örülni, amiért megelőztük a csúcsforgalmat, ám ekkor beütött a ménkű: nincs papír.

- Ááá! Ezt nem hiszem el! - nyüszített Dóri.

- Hát ezt én sem! Van a tatyódban zsepi?

- Nincs. Neked? - pislogott reménytelien.

- Nincs. - grimaszoltam. Dühösen csikorgattuk a fogunkat, aztán kimentünk a folyosóra papírzsepit kunyerálni. A drága bátyám éppen jókor jött.

- Ricsii! Tudsz adni nekünk zsepit? - bámultam fel száznyolcvan centis alakjára a legaranyosabb "segítségre szoruló kishúg" nézésemmel.

- Nincs. - vont vállat hanyagul.

- A táskádban sincs? Kérlek! Nagyon kellene! - könyörögtem, miközben egy helyben rugóztam, nehogy bepisiljek.

- Mondtam már, hogy nincs. Na de húzás van, mert rontod az esélyem a csajoknál.

- Hidd el, ennél lejjebb már úgyse mehet. - vetettem oda flegmán.

- Bla, bla, bla. Inkább menj és lejmolj zsepit, mielőtt bepisilsz. - nézett rám lesajnálón.

- De Ricsiii! - vinnyogtam.

- Nálam van zsepi. - szólalt meg hirtelen egy mély hang, valahol a hátam mögött. Sebesen hátrafordultam és megpillantottam a leghelyesebb srácot, akit valaha láttam.

Egy

Halihó!:)

Mint látjátok, meghoztam az első részt! Remélem elnyeri a tetszéseteket és gazdagabb leszek pár komival és feliratkozóval. Ha úgy érzed nincs mit leírnod kommentban, akkor csak pipálj! Hidd el, annak is nagyon fogok örülni!

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!♥

u.i.: Lépjetek be a facebook csoportba! [KATT]

szeptember 2., hétfő

Esik.

Hatalmas, robbanásszerű mennydörgésre riadtam fel. Az ablakon kinézve elvakított egy, az eget kettészelő villámcsapás. A szobában az egyetlen zajforrás az esőcseppek monoton kopogása volt az ablaküvegen.

Az éjjeliszekrényemen terpeszkedő digitális órára pillantottam, ami akkor váltott öt ötvenről öt ötvenegyre. Csalódottan vettem tudomásul, hogy pontosan kilenc perc van hátra az ébresztőig, így visszaalvásra semmi esély. Nyűgösen rugdostam le magamról a lábam köré tekeredett takarót és kibotorkáltam a konyhába, hogy magamhoz vegyem a reggeli tejeskávém. Szépen, nyugodtan szürcsölgettem a meleg italt és már majdnem elaludtam a széken, csupán az térített magamhoz, hogy majdnem leestem. Mit ne mondjak, csodásan indul a nap...

Kávé után berongyoltam a fürdőbe, ahol gyorsan megmostam a fogam és copfba fogtam a hajam. Igyekeztem precízen feltűzni a kiálló hajszálakat, de Eszti dörömbölése a fürdőszobaajtón eléggé zavaró volt.

- Nesze, mehetsz! - csaptam ki az ajtót.

- Kösz. - fújtatott és betrappolt a helységbe. A szememet forgatva mentem vissza a szobámba, hogy magamra öltsem az évnyitóra kötelező ünneplőruhám. Az említett szett egy fekete csőnaciból, fodros aljú blúzból és egy platformos magassarkúból állt. Csakhogy ez a viselet halálra volt ítélve a kinti szakadó esőben. Ekkor eszembe jutott a tökéletes megoldás.

- Apuu! - sétáltam át a szüleim szobájába az "elhagyott kiskutya nézéssel".

- Bármit is akarsz, nem! - monda édesapám, miközben megkötötte a nyakkendőjét.

- Légyszi', csak ma reggel vigyél el a suliba! - könyörögtem.

- Szó sem lehet róla! Ha téged elviszlek, el kell vigyem a húgodat és a bátyádat is, de ha ti hárman egy járműben tartózkodtok, mindig vita a vége.

- Ne már! Szakad az eső és nekem muszáj ünneplőben mennem! - nyöszörögtem.

- Rendben! - adta be a derekát.

- Köszi, köszi, köszi! Te vagy a legeslegjobb apuka! - ugrándoztam.

- Jó, jó örülj arrébb oké? Útban vagy. - tolt arrébb "kedvesen". Már ott voltam, hogy visszavonom az előbbi mondatom, de mivel tényleg nagyon kellett a fuvar, inkább csöndben odébbálltam.

Bedobáltam pár alap dolgot a táskámba egy cicás jegyzetfüzet és egy Micimackós toll társaságában, aztán felhívtam Dórit, a legjobb barátnőmet.

- Sziaa! - köszönt bele a tőle megszokott óriási lelkesedésével.

- Hali! Csak szólni akartam, hogy ma nem megyek busszal, mert kibuliztam apánál, hogy dobjon el kocsival! - közöltem vigyorogva.

- Menj már! - vinnyogott - Ezt nem teheted velem! Vigyetek el engem is légysziii!

- Meglátom, mit tehetek! - nevettem.

- Köszönöm! Hálám örökké üldözni fog!

- Inkább ne! - röhögtem és bontottam a vonalat. Na de most mehetek vissza apához puncsolni, hogy Dóri is élvezhesse kicsiny autónk kényelmét. Hajjaj, ez hosszú menet lesz...

Végül Eszti, Dóri és én kuporogtunk hátul, Ricsi pedig az anyósülésen terpeszkedett.

- Ez az idei első és utolsó alkalom, hogy elviszlek titeket! És csak hogy tisztázzuk, ha veszekedtek, kiraklak titeket! - jelentette ki apa.

- Értettük! - közöltük kórusban, mire apu szigorúan biccentett és elindultunk. A rádióból egy Rihanna szám szólt félhangosan, Dóri azt dúdolgatta, Eszti netezett a telefonján, Ricsi pedig zenét hallgatott fülessel, de a max. hangerőnek köszönhetően mi is hallhattuk azt a hörgős valamit, ami a fülében üvöltött.

- Legyetek jók! - köszönt el tőlünk apa puszta formalitásból és a kormányon dobolva várta, hogy kitakarodjunk a kocsijából.

Sietős léptekkel haladtunk az iskola épülete felé, a tócsákat és a többi befelé igyekvőt kerülgetve. Az ünnepségig még tíz perc volt hátra, amit az eső miatt az első emeleti színpadnál fognak megtartani. Mák, hogy a termünk is pont ott van, így akár az ajtóból is végignézhetnénk az előadást.

Az osztályba lépve hatalmas rendetlenség fogadott, annak ellenére, hogy csak Szasza, Zoli és Benji volt bent. Előbbi kettő a táblára firkált cenzúrát igénylő mondatokat a sulikezdéssel kapcsolatban, utóbbi pedig elmélyülten pengette a gitárját.

- Sziasztok! - köszöntünk Dórival kórusban. Benjitől nem érkezett válasz, a táblánál álló két jómadár pedig csak motyogott.

- Mintha ott folytatnánk, ahol tavaly júniusban abbahagytuk. - jegyezte meg barátnőm, mondandóját nosztalgikus sóhajjal kísérve.

Elfoglaltuk szokásos helyünket az ablak melletti sor második padjában és az ünnepség kezdetéig lehajtott fejjel szunyókáltunk.

Az ünnepélyt, balhés osztály lévén, az első sorból nézhettük végig, csakhogy a négy felügyelőtanár, plusz az ofőnk és az igazgató úr is rajtunk tarthassa a szemét. Fenomenális... ja nem. Az egyedüli pozitívum az volt, hogy amíg mi ülhettünk, a hátsó sorokban tobzódóknak végig kellett állniuk drága igazgatónk egy órás beszédét. Hah.

Miután sikeresen halálra untattak minket egy véget nem érő szóáradattal, következett három ofőóra az utánozhatatlan Szélesi Katalin tanárnővel, aki már-már túlszárnyalja az igazgató urat, ha beszédről van szó.

- Hatalmas szeretettel köszöntöm a tizedik d osztályt! - csapta össze a tenyerét Kati néni enyhén túllelkesedve, aztán belekezdett az olyan roppant fontos témákba, mint virágot kéne hozni az osztályba, milyen terítővel fedjük le a tanári asztalt és az örök klasszikus is előbukkant, a "Melyik suhanc firkálta össze a táblát?!". Lol. Természetesen nem volt jelentkező.

Fél tizenkettőkor szabadultunk, de ahelyett, hogy hazafelé vettük volna az irányt, beugrottunk az osztállyal ebédelni a mekibe.

- Kinek hogy telt a szünete? - kérdezte Gege az asztalra könyökölve, szájából egy fél sült krumpli lógott ki, nem épp ízlésesen.

- Egy: nyeld le, ami a szádban van. Kettő: jól köszi! És neked? - vigyorgott Dóri. Erre mindünkből kitört a röhögés. Balázsból olyan szinten, hogy az orrából folyt a kóla. Na, ezen már sírtunk.

Háromra értem haza, amiért normál esetben leszidnának, de mivel mindkét szülőm dolgozik, esélytelen, hogy rajtakapjanak ilyesféle apró kihágásokon. Egy-null ide!

A szobámba bezárkózva először lehámoztam magamról az ünneplőt, hogy azt egy kényelmes sort-trikó kombóra cseréljem, aztán bedobáltam a holnapra szükséges füzeteket a táskámba. A könyveket a szaktanároktól fogjuk megkapni a holnapi nap folyamán, így nem kellett pepecselnem a bekötéssel meg a vinyettázgatással, ennek hála több időm maradt facebookozni, valamint skype-olni az angol barátnőmmel Zoe-val.

Anya ötkor, apa pedig fél hétkor érkezett haza. Megkaptam a szokásos "Mi volt a suliban?" kérdést, aztán egy részletes "Semmi." válasz után folytathattam kocka életmódom.

Vacsorára csirkés lasagne-t ettünk, ami finom is lett volna, ha nem apa csinálja. Mindegy, remélhetőleg nem lesz belőle gyomorrontás.

Kaja után gyorsba lefürödtem, aztán pedig tévéztem a pihe-puha ágyam kényelmében.

Tízkor úgy ítéltem meg, hogy a másnapi suli miatt le kéne már feküdni, úgyhogy kikapcsoltam a készüléket és csak feküdtem a sötétben csukott szemmel. Nem tudom, pontosan mikor aludtam el, de arra még emlékszem, hogy arra gondoltam, az idei évet másképp akarom alakítani, mint a tavalyit.

Bevezetés

Bevezető Kovács Panna naplójából

Panna naplója

Helló, a nevem Kovács Panna! Tizedikes vagyok a Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakközépiskolában.

A családommal élek Budapest tizenötödik kerületében egy három szobás panellakásban. Van egy tizenhét éves bátyám Ricsi, valamint egy tizenöt éves húgom Eszti. Egyfolytában veszekszünk egymással és nemigazán tudunk meglenni egy légkörben verekedés nélkül, de végszükségben mindig kiállunk a másikért. Tipikus tesóelv: "Én bánthatom, de te nem!".

Ricsi mellett van egy másik háziállatunk, Bogyó az alig egy éves Yorkshire terrier. Szabadidőmben leviszem őt sétálni és játszani a házunk mögötti füves területre, valamint próbálok neki trükköket tanítani. Eddig sikertelenül, de még nem adtam fel.

Ezen kívül sokat olvasok. Főleg ifjúsági regényeket, de a krimik és a szépirodalom sem áll távol tőlem. Ha épp nem a könyveimet bújom, bedugott fülekkel hallgatom a zenét. Pop, rock, metál... bármit amit akarsz. Anyáék haragszanak is miatta, mert elmondásuk szerint soha nem lehet hozzám szólni. Erre csak annyit tudok mondani, hogy pech.

A suliban a nyelvi előkészítő osztályba járok további tizenhét emberrel. Mindenkivel viszonylag jól kijövök, kivéve Ritát és Evelint akiknek az a lételemük, hogy megalázzanak és megszégyenítsenek másokat. Szerencsére van hozzájuk türelmem, ezért még nem küldtem el őket az anyukájukba, de ha így fojtatják, egyszer el fog pattanni az a bizonyos húr.

Nem is szaporítom tovább a szót, csak ezeket akartam elmondani nektek. A továbbiakban a naplóbejegyzéseimből értesülhettek, mi történt a suliban! Remélem sikerül érdekes dolgokat megosztanom veletek!